Százszorszép Könyvek

A hetvenkettes trolibusz legalább 5 perce késik. Leves illata szökik ki a szemben lévő japán étteremből, amelynek meleg fényei erős ellentétben állnak a decemberi torz hideggel. Elgondolkodásra késztetnek a jó illatok, a meleg fények és a kis, meghitt étterem, hogy igazából a következő trolival is hazamehetne az ember, egy adag levessel. 

A megálló előtt elsuhan egy motor, amibe szinte az egész test beleremeg – minek úgy durrogtatni a város közepén? 

A nő a Kálvin téren még mindig várja a hetvenkettes trolit, ami még mindig késik. Fájdalmasan pillant fel az előtte magasodó épület 3. emeletére, és keserűséggel telik meg a szíve. 

Kézfeje szinte megfagy, miután addig nézte az applikációban, hogy hogyan juthat haza, minél hamarabb el innen. Kezei közé meleget fúj – pontosan úgy, ahogyan Ő tette régen – mielőtt zsebre tenné. Az emlék hatására érdekes grimasz ül ki az arcára, így inkább elfordul az Astoria irányába, hátha látja már a trolit, ami hazaviszi. Azonban a piros jármű helyett csak kék buszokat lát az utca lámpáinak és autók fényszóróinak találkozásában. 

Nagy levegőt véve az égnek emeli tekintetét, de nem tud mit tenni, a 3. emeleti lakás fényei nem kerülik el tekintetét. Az egész épület sötét, csak ez az egy kis ablak van tele világossággal, és a lány számára emlékekkel. 

Nyomás nehezedik a mellkasára, ahogy eszébe jut, mikor 10 évvel ezelőtt hatalmas mosollyal állt a lakás előtt a Kálvin térről nyíló Üllői úti oldalon, a leendő lakás előtt. 

Eliza és Benő alig töltötték be a huszadik életévüket, amikor úgy döntöttek, összeköltöznek. Eliza számára édesanyja még évekkel ezelőtt vett egy lakást a Kálvin téren, pontosan úgy, ahogy azt a lány elképzelte. Harmadik emelet, magas mennyezet, hatalmas, kissé rozoga fehér ablakok, amiken a magasság miatt beszökik a fény. 

Eleinte a lány egyedül költözött volna be, de szerelmes lett a nagyot álmodó Benőbe, és bár alig voltak egy éve együtt, elhatározták, hogy közös életbe kezdenek, amely hangos a nevetéstől, szextől és állandó beszélgetésektől. 

A lakásba belépve Eliza ledobta az ajtó mellé a papírdobozt, amelyben pulóverei voltak, és egyből az ablakhoz rohant, és széttárta azt. A késő augusztusi levegő felfrissítette a lakást. Kissé lehűlt a levegő, eső ízét lehetett érezni a nyár végi hőségben. 

– Ezalatt az ablak alatt lesz az ágyunk! – fordult Benő felé Eliza nagy mosollyal az arcán. Mindent előre elképzelt, a lakás a fejében már előre be volt rendezve, ő pedig alig várta, hogy testet is öltsön ez az elképzelés. 

— Értettem, angyalom! – mondta nevetve Benő, míg bezárta a lakásuk ajtaját, és kedvesét kezei közé kapva megforgatta, szájára csókot lehelt. Eliza nevetését verte vissza a négy fal, amely körbevette őket. – Ne haragudj, hogy így a földre estünk! – mondta a fiú huncut mosollyal a száján. 

– De hát nem is estünk a fö… JAJ! – kiáltotta a lány, és mire észbe kapott, a padlón fekve nevetett, míg Benő csókokkal lehelte be nyakát és ajkait. 

Benő és Eliza sokáig nem kelt fel azon ablak alól – talán az volt a nagy különbség, hogy felállították az ágyat oda, ahova a lány képzelte. 

Közös életük pedig minden volt, aminek Eliza képzelte. Párnába fojtott nevetések és nyögések, éjszakáig tartó elmélkedések, szuszogások téli éjszakákon, karácsonykor közös pizsamák, cserélgetett könyvek. 

Telt-múlt az idő, és nem csak a Benővel való élete volt tökéletes, hanem szinte minden pontosan olyan formát öltött, amire Eliza mindig is vágyott: egyetemi oklevelek sorakoztak a polcon – szám szerint kettő, amelynek a belsején neve olvasható –, egy tökéletes munka – amelyben mint fiatal építész egyaránt tanult és alkotott –, szerelem, – amely nem múlt el –, és hobbik, amelyekben szabadidejében is kiteljesedett. 

Eliza számára minden nap sütött a nap. 

De hát az élet Benő számára is gyerekjáték volt!

Benő, mint kurátor, vette kezébe a fővárost, és mire Eliza sikeres építész lett, ő több sikeres kiállítást tudhatott a háta mögött. Eliza mindig boldogan mesélt barátja – később jegyese – sikereiről, azonban hamar egyértelművé váltak az anyagi különbségek. A lány ezt nem bánta, keresete bőven elegendő volt számukra, így gyakran vállalta a bevásárlás terhét, és gyakran a randevúkon is ő kérte a számlát. 

Kitartottak egymás mellett. Egy ágyban aludtak, osztoztak a takarón, a bánaton és a sikeren is. 

Tökéletesek voltak együtt. 

Aztán Benő egy este későn ért haza. Eliza mosolyogva látta, hogy a férfi hajnal háromkor kissé ingatagon száll ki a taxiból. Mosollyal, kissé bágyadtan indult az ablaktól az ajtó felé – mindig megvárta, míg kedvese hazaér.  

– Későn értél haza – mondta Eliza, mikor ajtót nyitott Benőnek, és leemelte róla a kabátot. A férfi lerúgta magáról a cipőt, szőke haja pedig feltűnt a zöld kis kalapja alól. 

– Az új múzeumi vezető tartott egy kis ismerkedős estet, és nem tudtam elszabadulni – vont vállat Benő. A lány mosolyogva csókot lehelt az arcára, amelyet a másik nem viszonzott. 

Amelyet innentől sosem viszonzott. 

Eliza életében pedig innentől nem kelt fel a nap. 

Benő minden második este későn ért haza, és nem beszélt túl sokat szerelmével. A kis ablakon át innentől a 3. emeleten, a Kálvin téri lakásban sokszor lehetett látni, ahogy a férfi szerelme irányába löki a széket, és egy szót sem szólva ott hagyja, és egy hosszú barna hajú nőt, akinek hangját az utcáról is hallani. A kérlelésekbe az utcán sétálók szíve is belesajdult, ha nyitva volt az a bizonyos ablak. 

Benő napjai sosem voltak olyan fényesek, mint Elizáé. A múzeumok nem bízták meg, úgy gondolták, a munkái nem helytállóak – mintha sosem tudna eleget. Így Benő mindig csak futott, szinte loholt minden után az életben. Pontosan úgy, ahogy Eliza után is tette. 

Szerelme hamar fent kezdte hordani az orrát sikerei miatt, a számlákat azelőtt befizette, hogy neki szólt volna, sérelmeit lekicsinyelte, és élvezte, mikor mások szemet vetnek rá. 

Benő sokszor beszélgetett mindig is kolléganőivel, volt osztálytársaival, barátai ismerőseivel, kiállításmegnyitón résztvevő vendégekkel – egy, kétszer talán kétes SMS-eket is váltott velük, csókot lehelt a szájukra, húsukba mart, mikor Eliza otthon várt rá. 

Érezte ilyenkor, hogy vágynak rá. Hiszen Eliza már nem vágyott már úgy rá. 

Pontosan tudta, hogy jegyese tud mindenről: telefonját direkt az asztalon hagyta, ingén hajszálak ólálkodtak, nyakán éjszakánként rúzsfolt éktelenkedett.

– Kedvesem, úgy gondolom tölthetnénk több időt együtt – mondta egyik este jegyese. – Mit szólsz egy közös utazáshoz? 

Benő torkába szinte tódult az előbb elfogyasztott vacsora. Nem akart itt lenni, nem akart Elizával lenni. Minden második nap csak veszekedtek, már külön takaróval aludtak, és elalvás előtt sosem beszélgettek már egymással. 

– Nem sok kedvem van egy úthoz– mondta Benő miközben visszaírt egy Lili nevű lánynak a Tinderen. 

– Már megvettem a jegyeket – válaszolta Eliza mosolyogva. 

Benő elesett a harcban, amelyet már nem is igazán értetett, hogy kivel vív. Ez a nő mintha nem értette volna, hogy nem akarja őt, nem akar vele lenni. 

Eliza újjáéledt, békét teremtett. Szerelmük ugyanolyan csodálatos lesz, mint azelőtt az este előtt, mielőtt megtalálta Benő kabátjában azt a polaroid képet egy fehérneműben pózóló nőről, amikor a férfi először későn érkezett haza. 

A férfi nem mondott semmit, szótlanul emelte tekintetét jegyesére. A nő reménnyel teli arccal fordult felé, laptopján két repjegy volt látható. Az úticél a romantikus Olasz riviéra. 

A csend súlya nehezedett, Eliza mosolya hervadt, Benő sikítani tudott volna. 

– Engedj el – suttogta a férfi. 

– Miről beszélsz? – kérdezte a nő, miközben felállt, hogy megigazítson valamit, az amúgy tökéletes makketten, amit még az Egyetemen készített. – Hova mész? 

– Elhagylak. 

A szavak, mint mély nyomás nehezedtek a lakásra, a szobára, a benne élő két emberre. Az ablakot a nő bosszúsan becsapta, és elfordította a zárat rajta. Ígyis hallani lehetett a siralom sírást, ahogy remények foszlottak szét, birodalmak omlottak össze, életek hunytak ki, mielőtt megszülethettek volna, és szerelmek múltak el.

Eliza cinikusan elhúzta a száját, ahogy a 3. emeletre emelte tekintetét, még mindig a trolira várva. A lakást lassan 2 éve adta el. 

Egy másik életben úgy véli gyerekek lábai járják ott a padlót, rajzolnak vele épületeket, és töltik meg nevetésükkel a lakást. Azonban abban biztos, hogy a másik életben is ugyanolyan boldogtalan lett volna Benő vele, mint ebben. 

Dehát ő már ezzel nem tudott mit kezdeni, nem is akart. Hitte, hogy aki szenvedni akar, szenvedni is fog – Eliza azonban szeretett boldog lenni, sikereket megélni és hangosan nevetni. 

Így mikor megérkezett végre a hetvenkettes trolibusz, felszállt, és elindította a kedvenc számát: Natasha Bedingfield ikonikus Pocketful of Sunshine című dala pedig, annyira hangosan szólt a fülhallgatójából, hogy a mellette kapaszkodó férfi is hatalmas mosolyra húzta a száját az ismerős dallam hallatán.

Pinti Panka Rebeka

2025.12.16.