Százszorszép Könyvek

Vajon bűnös-e az, aki csak passzívan figyeli, ahogy az élet megtörténik vele? Egy örökölt vállalat, egy párizsi emberkísérlet és a modern kori jóléti bénultság kimért (mó)kavalkádjában mutatkozott be Fehér Boldizsár első regényével, a Vak majommal. 

Tisztelt olvasóink! Mindenki kész? Utunk során figyelmeztetjük önöket: szórakoztató lektűr formájában szembesülhetnek az emberi hülyeséggel és felelőtlenséggel. Aggodalomra semmi ok! Az utazáson részt vesz két Nobel-díjas tudós, a világ második legjobb teniszezője, korunk legtehetségesebb zongoristája, két latintáncos, egy szemészorvos és családja, egy plasztikai sebész, egy francia hotel teljes személyzete, legalább kettő apa, egy önző édesanya, és egy igazi aranyásó, aki átveri Magyarország legvilágtalanabb emberét – aki történetesen a világ legfiatalabb milliárdosa. Talán még most illene szólnom, hogy az utóbbi egyben narrátorunk is. Ő meséli el azt a történetet, hogy miért fut mostmár nincstelenül a rendőrség elől, és kötött ki véletlenül pont abban a párizsi hotelben, ahol egy emberkísérlet folyik. 

Főszereplőnk –, akit máshogy nem tudunk hívni, mivel nevét nem éppen fedi fel – egy igazi szánalomra méltó figura, aki életének fonalát nem saját maga fonja: sokkal inkább az ő nyaka köré fonják azt. Milyen borzasztó is, amikor az életben nincs semmire sem behatásunk, csak úgy történnek velünk a rosszabbnál rosszabb szerencsétlenségek? Például az ölünkbe hullik az ország leggazdagabb emberének vagyona.

Mi történik, ha mindenre szert teszünk, amiért a társadalom szerint dolgoznunk kell? Amikor a kapitalizmus örök mókuskerekében hirtelen futás közben arra eszmélünk, hogy nincs tovább? Minden megvan. Dolgozz tovább? Mégis minek? Fehér Boldizsár alkotta főszereplő, megteheti, hogy soha többé nem erőlteti meg magát. Mégis: a mókuskerék alkatrészeire akkor is figyelni kell, ha az nélkülünk pörög tovább. Ezzel szemben narrátorunk semmit sem tesz, hogy uralma alá hajtsa az apjától örökölt, pénztermelő gépezetet. Embereket bérel fel, hogy minden maradjon a régiben. Hiszen, ha a vállalat korábbi működését tartja fent, nem érheti baj – a cégnél éppúgy felesleges változtatni, mint a házban, ahová beköltözik. Úgy húzza meg magát benne, mint egy elárvult kis csiga, aki eső után talált magának új lakhelyet.

Minek is figyelnénk bármire, ha anélkül is mindenünk meg lehet? Azonban vigyázat!  Ahogyan nagyanyánk is megmondta: az igazi boldogságot nem lehet megvenni. Bár tudom van, aki ezzel vitába szállna. 

Fehér Boldizsár kötete egy olyan formában okít minket az emberi hülyeségről, amelyet az emberek a legkönnyebben képesek befogadni: szórakoztatva. Hiába olvasunk egy olyan történetet, amelynek főszereplőjét szánjunk, el kell ismernünk, hogy bűne nem más, mint hogy megfogadja a három bölcs majom jelmondatát: nem lát, nem hall, nem beszél. A történet során pedig mi magunk is könnyen lehet megfogalmazzuk azt a nyugati kritikát, amelyet már sokan megtettek előttünk: a felelősség elhárítás, az ignorancia és a passzivitás tán nem tesz minket is bűnössé?  

Korunkban, amikor a társadalomban ilyen erősen jelen van az apátia megannyi arculata, fontos tudatosítanunk magunkban: nem dőlhetünk hátra ölbe tett kézzel, hogy már minden mindegy, régen minden jobb volt. Persze mindenkinek megvan a saját kedvelt verziója arra, hogy erről hogyan terelje el a figyelmet. 

Narrátorunk például a kényelmet részesíti előnyben, és amikor a kártyavár összedől a feje felett, a jól ismert áldozat szerep köntösébe bújik.  

Végülis miért is ne tehetné? Ő is ismerteti velünk, hogy ő maga nem az egyetlen ember, aki ilyen bűnöket követ el: a görög mitológia különböző történeteivel előrukkolva mutatja be nekünk, hogy már az ókori görögök és antropomorf isteneik is teljesen hülyék voltak. Nincs ezen mit szégyelni! Vagy mégis? 

A modern ember problémái valóban idétlenek – pardon, elírtam, időtlenek –, de vajon tényleg nem tehetünk a nagy gépezet ellen – értsd kedves olvasó: sors, Isten, univerzum – semmit? 

Nem leszünk-e ugyanolyan szánalmasak, ha átadjuk életünk útjának irányítását a nagy mindenségnek, mint az utazását elmesélő főszereplő?

Természetesen, ha olvasóként nincs kedvünk ilyeneken gondolkodni, akkor is élvezhetjük a könyvet, így azonban a „lektűr” kifejezést ki is hagyhatjuk a leírásból, és marad a puszta szórakozás. 

Ugye ugye Adorno is megmondta már, a szórakoztatás a legkifinomultabb kínzás, mert észrevétlenül idomítja az embert a saját ketrecéhez. 

Csingiling! – a Parlamentben is kérem így jelzik, ha lejárt az időnk.